A nagy utazás...

Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, ez alkalommal teszünk egy több, mint 400 km-es kitérőt a családomhoz délre. Így ezzel az ígérettel, egy picit hálátlan feladatot is önként vállaltam. Ez van, akinek a szája nagy, annak járjon a keze is :). Bízom abban, hogy sikerül most is megmarkolnom a képzeletetek és az „anyós ülésből”  legalább részben átélni, azt, amiben nekem volt részem.  No, nincs könnyű dolgom… igyekszem felidézni a több, mint 7 órás út legfőbb momentumait.

Aki már több részt is olvasott, az tudja, hogy nem rendhagyóan írom a naplómat. Nem írok minden nap, hanem jellemzően már több megélt nap élményeinek ízét, illatát és aromáját vegyítem össze. Bizonyára nem szabályosan és nem is tökéletesen, de mindezt mégis szeretettel….Amikor elkezdem írni, még csak azt tudom, hogy miről fogok akkor írni, csak a csontváza van meg. Aztán történik valami és megírja magát a bejegyzés, valahogy oda kerül elém a papírra….Meglátjuk, most mi kerekedik ki belőle :). (Azt már sejtem, hogy nem lesz rövid ez a poszt.)

Gondolom tőlem ezt IS már megszokhattátok- így nem is lesz meglepő-, hogy nem a turistáknak kitaposott/fenntartott úton fogunk menni. A „meglepetésről” ennyit, a többi meg majd kiderül :).

Túl sokat nem tervezgettünk, egyet tudtunk, a karácsonyi ünnepeket vidéken (Edo State) töltjük a családdal együtt. Magunk mögött hagyva a fővárost. Általában a tervvel és az ötlettel nincs is baj, Afrika szerte legtöbbször talán a „hogyan” szokott lenni a fő kérdés. Hiszen szervezett tömegközlekedés ugye nincsen (nah, jó lehet repülni és autót is bérelni). A fejlődő úthálózat azért életre hív nagyon sok ilyen célzatú vállalkozást. Ez sokakat visszavethet a megoldás keresésétől, de ez a mese ugye nem rólam szólna, ha most kifogásokat sorolnék, most is meghagyom másnak ezt a műfajt és leírom a mi „hogyan?"-unkat :).

Karácsony másnapján hajnali 7 órakor, már taxira várva álltunk az út mentén. Még szinte csukott szemmel, de nyitott tudattal megrendeltem a taxit.  Most sem az a pillanat volt, hogy hosszú perceket álldogáljunk és várjunk… így a „most rögtön” időintervallumot adtam ki az univerzumnak, mert fő a türelem. Hmm….még álmosan is működik.  30 perc alatt oda is értünk a számunka hétköznapi szemmel buszmegállónak nem nevezhető „kereszteződés negyedbe”, hogy a kora reggeli 8 órás transzportot elérjük. Háát, ez a kör most nem jött be, mire odaértünk elment, hiszen megtelt a kisbusz, mire várjon?… Sebaj, következő?? KB. 3 óra múlva..mi a??...A remény, mint joker lap, eddig mindig bejött, itt egy újabb soha vissza nem térő lehetőség egy újabb csodára. Telnek -múlnak a percek átsétálunk az út túloldalára érdeklődni a többi „utazási iroda tulajdonosához”, várakozunk... 

Shopping és telefon töltés
a hosszú út előtt.

Már kora reggel nagy a jövés-menés, és az utcai árusok ünnepnapokon sem pihennek, mint ahogy egyébként szinte semmi sem Afrikában. Általában ahol megláttak ott „kiemelt közszereplőként” - akaratom ellenére- egyébként is többen jöttek oda az eladás reményében, pedig tényleg próbálok nagyon elvegyülni ;-). Ezt a tanácsot még Dél-Afrikában adták nekem a kinti magyarok. Nos, a gettóban sétálgatva ez nem nagyon volt életszerű egyedüli fehérként, de a szívemre téve a kezem Isten úccssse', azért mindig megpróbálom :). Nigériában sem a fehérek által látogatott helyeket vettem igénybe. Így eme próbálkozás itt is meddőnek tűnik… nem baj kicsinségeken’  már nem akadunk fent :).

A "buszpályaudvar" és a busz Ewuban.

Térjünk vissza a témánkhoz. Leginkább 12 fős kisbuszokkal oldják meg az emberek utaztatását a szervezők. Ez azonban többezres utazni vágyó tábor esetén csak tű a szénakazalban. A kisbuszok állapota elég széles skálán mozog.  (Mi végül ezt a buszos megoldást csak visszafelé élvezhettük lásd a képen.) Menetrend, mint korlátozó körülmény nincsen. A teljes áramlásnak kell átadjuk magunkat, mint általában. Én az utcai forgatagot szemlélve csendes meditációba kezdtem. Gondolhatjátok, ha 5 percet nem tudtam reggel taxira várni, akkor majd most állva 3 órát?? Olyan jó, hogy ki sem kell nyitnom a számat és minden a helyére kerül, miközben mindenkivel kedves vagyok. Nagyjából 30 perc telt el, és végül beállt egy az Németből kicitált, anno Volkswagen Passatnak keresztelt 7 személyesnek „vizsgáztatott” családi autó, mint utazási alkalmatosság. Ez van...az üzlet a lényeg, ha kuncsaft van, akkor megoldják, ahogy tudják. A menetdíj pedig az ünnepre való tekintettel a duplája volt, mint egyébként. Az állapota nem volt éppen makulátlan, és műszakilag sem volt csillagos 5-ös, de ki vagyok, hogy ítéletet mondjak :)? A műszerfalban már csak a CD lejátszó volt benne, ami még csodák-csodájára működött is :). Én azonban abban a pillanatban a hálán kívül nem éreztem mást. Eltelt még 15 perc azzal, hogy a pótszékek behelyezése után megmaradt összesen 2 cm2 –nyi „csomagtartóba” a 7 utas csomagját, a pótkerékkel együtt besakkozunk. Sikerült…mi ez, ha ismét nem egy újabb csoda??

Mindenki nagyjából (még ha nem is túl kényelmesen) elhelyezkedett, majd jött a lelkész imádkozni az út megkezdése előtt.  5 perc imádkozás után kövér gázfröccsel elindultunk a 400 km-es útnak…Ekkor még nem is sejtettem mennyire kellett ez a megerősített ima…

A sofőr élesre állította a hangszórókat és csak úgy recsegtek a gospel dalok. Alig hagytuk el a várost, máris félreállítottak bennünket az otthon leginkább KPM-esnek (ma már NKH) megfelelő hivatali szerv „őrei”, hogy ellenőrizzék minden „papír” rendben van-é…legfőképpen a papír pénz ;-). Ebben a sorrendben is kérték: „Pénzt és iratokat kérünk” .  Ment a hangoskodás, mert hát kell a kiegészítés, a papírok nem jók, így nem lesz jó, ez ügy is üzletiesen oldható csak meg…  Az utazás szervező előrelátó volt, tudta, hogy ellenőrzésekre számíthatunk az úton (ahonnan általában tőke invesztícióval lehet továbbhaladni). Ezért szinte csak a tankolásra elegendő pénzt adott a sofőrnek, így nincs miből „jótékonykodni” a rendőröknek meg úgy egyáltalán senkinek. 15 perc és folytattuk utunkat…újra lassítunk, forgalmi dugó.  Mindenki kerülgetni, manőverezni próbál, már az árokban is mennek az autók… dupla záróvonal??? Hahahaha…. ami csak festve van, az ugyan nem gátol meg senkit :).  Lassan már látszik miért lassult be a forgalom. Gépfegyveres katonák állítottak torlaszt és úgynevezett „check-point”-okat és benéztek minden autóba.  (Volt egy rendőrös sztorim is, de azt majd legközelebb mesélem el.) 

Az út mentén fel-fel tűntek kiégett és balesetes autók és kisbuszok, de mindenki haladt a maga útján.  Nem hazudok bizonyos szakaszokon több százan, ezren várakoztak némi utazási alkalmatosságra várva. Nem hiszem, hogy otthon bárki el tudna képzelni egy ilyen helyzetet, mert ott egyébként is sokaknak ugye alanyi jogon jár minden… 10 perc késés és már megy is panaszlevél.  

Sok autóst láttam, akik felvettek utazni vágyókat, pláne, hogy így ők is optimalizálhatták költségeiket. Az ilyen utazások alkalmával a kényelem nem döntő fontosságú, sokkal inkább az, hogy van lehetőséged eljutni, oda, ahova szeretnél. Érezd nagyon áldottnak magad!

Gumi szervizesek az út szélén.

Ilyen katonai ellenőrző pont 20-30 volt utunk során, igen-igen ez ennyi forgalom lassítást jelentett. Az út első felét viszonylag gyorsan megtettük, mert jól kiépített úthálózaton hasogattuk a kilométereket. Csak az említett állomások hátráltattak bennünket folyton. Érdekes ilyenkor nem is értem, hogyan tudnak mindig, mindenhol a semmi középből előbukkanni a mozgóárusok, a vízzel, üdítőkkel, chipsekkel. No meg, ami nagyon fontos telefon töltőkkel. Én próbáltam nagyon nem inni, mert jelezte a férjem, hogy a sofőr nem áll meg az út során… 4 óra utazás után éreztem, ha nem „esdelek” ki magamnak legalább egy csinos kis bokrot, akkor részemről nedves bosszút veszek…huhh, megálltunk :).

Nem sokkal ezután éles minőségi változás állt be az utak állapotát illetően. Ekkor értettem meg, miért volt annyira fontos a pótkerék… Sajnos közben belefutottunk egy csúnya balesetbe is, ahol egy kis busz tele utasokkal a mély árokba hajtott…ezt nem szeretném itt részletezni. (Már korábban is írtam, nagyon sokan vesztik életüket balesetekben Nigériában.)

(Sajnos visszafelé vezető utunkon is belefutottunk egybe. Ekkor egy olajszállító kamion borult fel nem sokkal előttünk, amiből 30 méteres lángok csaptak fel. Ekkor a robbanás veszély miatt tereltek minket a hátsó falvak felé, ami ismét 2 óra plusz jelentett utunkon. Ezért soha nem tudhatod, hogy amikor reggel útnak indulsz mikor éred el végül az úti célod.)

Egy "pöppnyi" kis torlódás

Mi tovább haladtunk, elértünk egy végállomáshoz közeli kis városba. Ahol extrém nagy torlódás alakult ki, hogy érezzük a törődést… Látni lehetett, hogy ez sem lesz egyszerű menet. A sofőrünk nem volt túl türelmes darab, meg már ő is unta ezt a folytonos belassulást. Így mondanom se kell feltalálta magát, aki nem ér rá másokra várni, hiszen itt ugye soha senkinek nincs elsőbbsége…Irány be a város hátsó kis utcája felé, hogy elkerüljük a fő úton kialakult hosszú kilométeres sort. Ez csak elsőre tűnt jó ötletnek, így bár a kisváros olyan bugyrait is láthattam, amit előttem még fehér ember nem nagyon… Jah, azt a fontos momentumot ne hagyjuk ki, hogy ezen a szakaszon még foltokban sem volt aszfalt. Így az autó volt, hogy egy-egy jobban megtermett, csinos buckákban fájdalmasan nagyot nyekkent, az alja is kopogott ’picinykét’... Tényleg csoda volt, hogy kerék csere nélkül ezt is megúsztuk. Mikor visszatértünk a főútra, a levegő vétel ideje következett.  Éreztem közeledünk, már alig vártam, hogy kiszálljunk mert szinte már nem is éreztem a lábaimat.  

Eltelt még 2 óra, viszonylag eseménytelenül és kikanalazhattam magam a járgányból és megtanultam újra járni… Hazaérkeztünk…

Kérlek, ne gondoljátok, hogy a fent leírtakat egy picit is megerőltetőek lettek volna a számomra, és remélem nem érzitek majd, hogy egy pillanatig is elégedetlenkedtem volna a helyzettel, vagy bármivel. Sőt…egy pillanatig nem volt bennem se félelem, se olyan kérdés „mit keresek itt?”, ellenkezőleg!! Olyan áldást és oltalmat éreztem, mint még soha. Erről már egy másik bejegyzés fog szólni. 

Mikor beléptem a családi otthonba elöntött a melegség az öröm, otthon voltam… Egy pohár afrikai gyógynövényes gin és 15 perc után már táncoltunk és ünnepeltünk, hogy ez a nap is elérkezett.  

Ezt a dalt már soha nem fogom elfelejteni…